Sokat és sokszor gondolkodunk azon, hogyan lehetne még többet adni nektek; menyasszonyoknak, vőlegényekenek, nőknek, férfiaknak, alkotó munkánk alanyainak és tárgyainak, mígnem egy elragadott pillanatban jött a felismerés: „Blog itt , blog ott, nem lehet nem blogolni”. Ott és akkor, egy hosszúra nyúlt fotózást követően újult erővel elhatároztuk, haladéktalanul megosztjuk veletek gondolatainkat.A katartikus élményt követően mégis elmaradtak az írások...
Pedig mindig szívesen olvasom mások bejegyzéseit, és nem kimondottan csak a fotózással kapcsolatban, bármi érdekel, ami őszinte és hiteles levonata annak, amit életnek nevezünk.Azzal azonban sehogy sem tudtam azonosulni, hogy egyszer mások olvassanak az én életemről - beszélnek helyettem a képeim, gondoltam. Vállaltam az önkifejezés egy formáját, és közben nem foglalkoztam a gondolattal, hogy ez így túlságosan egyirányú.
Látok és láttatok egy helyzetet, egy embert, egy pillanatot. Az erdemény egy kép. Egy kép, amely tükrözi hogyan éltem meg egy helyzetet. De tükrözi-e valójában, hogy ki voltam az exponálás pillanatában, s ki lettem az élmény hatására?
Keveset tudok az életről, de minden fotózás alkalmával, amikor ott lehetek a ti közeletekben, izgulhatok és örülhetek veletek, úgy érzem, közelebb kerültem önmagamhoz. Minden egyes esküvő során olyan közegben érezhetem magam, ahol tanulhatok, fejlődhetek, élhetek. Nagyon köszönöm, nektek!
Egy tanonc ( Kinga)
