Sok párt kértem már, hogy írják le ide milyen volt a fotózás az esküvőjükön, hogy érezték magukat, de ennyire irodalmian és szépen még senki nem fogalmazta meg mi történik az esküvő legpihentetőbb egy órájában :)) Köszönöm szépen Vera, hogy leírtad!!! :))
Az az igazság, hogy mire a fotózáshoz értünk, már elhasználtam az összes izgulás-kreditemet. Nem mintha nem lett volna még okom rá, de már nem ment. Szerencsés voltam, átlendültem. A leendő férjem viszont nem teljesen. Ott ültünk a kőpadon, a ruhámmal a pad melletti fáról lehullott szedret sepertem, de már nem izgatott, Ivett a hatalmas géppel közeledett és távolodott tőlünk, Zoli meg minden igyekezetével próbálta magát mögém rejteni. Ivett mondta, hogy ez így nem lesz jó, Zoli viszont erősködött, hogy így lesz a legjobb. Akkor jutott eszembe, hogy nekem is csak kivételes alkalmakkor engedte, hogy lefényképezzem, akkor is arra kért, ha lehet, inkább csak a hátát. Az emberek elől is a sötétedős szemüvege mögé rejtőzött mindig, ez volt a helyzet. Utólag nem tudom pontosan összerakni, Ivett hogy csinálta: elkezdett beszélni valami semleges témáról, megkérte Zolit, hogy vegyen a kezébe egy levelet, erre emlékszem, aztán hogy öleljen meg, és az elég jól ment, de a vége az lett, hogy még a szemüvegét is hajlandó volt levenni. Varázslat! Olyan képek születtek rólunk, amin ő is mosolyog, és nem takarja el az arcát, amin pedig még szemüveget sem visel. Na jó, addig is tudtam, hogy szép szeme van, de akkor jöttem csak rá igazán, hogy elképesztően gyönyörű – ezt mutatták az esküvői képek. Azóta többször kérem, hogy vegye le a szemüvegét a kedvemért. Először kéreti magát, aztán persze mégis leveszi, és mivel tudja, hogy ez részben a képek miatt van, színpadiasan sóhajt, és azt mondja, „jaj, ez az Ivett… ez az Ivett…”
